Fejezetek: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16
A kupaktanács
Felkapcsoltam a villanyt a nappaliban. Egy és három félszobás lakótelepi lakásunknak ez volt az egyetlen helyisége, ahol össze tudtunk gyűlni. Kis családom, Labdáék, ott sorakoztak utánam. Először nagylány, akit Melindának kereszteltünk, de ezt a nevet senki sem használja, hanem Indinek nevezi mindenki. Utána az éppen plafonig érő fiam, Péter, a karjai viszont a földet söprik, mert hiába szólok rá, igen csak görnyedten jár. Majd picilány, Bea következik, kezében Nyúl úr fülével, utána közvetlenül Nyúl úr is, a másfél méteres rózsaszínű plüssállat, bár látom, hogy a fül ismét némi reparálásra fog szorulni. A sort életem párja, és bár anyósom nem biztos benne, gyermekeim apja zárja, terelgetve maga előtt a lustán imbolygó kis csapatot. A népvándorlást észlelve kutyánk, Latyi, és macskánk, Ariel, neve Isten macskáját, nem pedig mosópor márkát jelent, is bejönnek a nappaliba, és lefekszenek, lehetőleg minél messzebb egymástól.
- Mi van? – húzza a száját, kamaszszokás, Indi.
- Kupaktanács - közli a tényt Feri, a férjem. Családom ifjabb nemzedéke felszisszen, és mogorván dobják le tagjaikat a nappali különböző ülőalkalmatosságaiba, persze Nyúl úrnak külön szék kell.
- Na mi a pálya? – kérdezi kicsi fiacskám, aki erősen mutál, így a mondat felénél, legalább két oktávot csúszik a hangja, fölfelé.
- Apátok szép jutalmat kapott, így összegyűlt a pénz – mondom lelkesen, mire porontyaink így:
- Mire? – Évek óta gyűjtjük a pénzt egy kertes házra. Tavaly meghalt a nagymamám, és hagyott ránk egy szép summát, de az örökösödési adó elvitt belőle egy csomót, úgyhogy kellett egy év, mire összegyűlt a pénz egy, az igényünket kielégítő házra.
- A házra – néz férjem csökkentagyú utódaira.
- Na végre, nem kell egy pisissel, meg egy nagyobb plüssállat sereglettel együtt aludnom -lelkesedik Indi, csinos, hál istennek pattanásmentes, arca felderül. Persze tizenhat éves létére, még ő is Muffival, a plüsskutyával alszik. Ja, persze, az más.
- Hová akartok költözni? – néz gyanakodva Péter.
- Hát, valahova a főváros közelébe – néz rá gyanakodva az apja, a gyanú beigazolódik. Péter már rúgja is ki maga alól a fotelt, és kamasz hévvel ordít.
- Mi lesz a csapattal, a haverokkal. Hagyjam ott a gimit, mert nektek mehetnéketek van?
- Te nem alszol egy pisissel – dohog az orra alatt Indi – Beácskám végre rá jön, hogy őt bántják, és keserves sírásra fakad. Könnyei bőségesen hullanak, aztán mikor meg tud szólalni, kijelenti:
- Dilis tyúk! – erre még Péter is elhallgat.
-Bámulatos, hogy miket tanulnak az óvodában – jelenti ki csodálkozva, és visszaül a helyére.
- Ezt Te mondtad múltkor az egyik barátnődre – világosítja fel durcás képpel Indi.
- Nem mennénk olyan messzire. Arra gondoltunk, hogy úgy mennénk el, hogy egy óra alatt be lehetne érni. Nem kéne semmit ott hagyni – világosítja fel a kis csapatot a ház ura. Péter villogó szemekkel néz az apjára. Látom Indi is elbizonytalanodott.
- El akartok menni a kerületből? – néz nagy bánatos szemeivel az apjára. Tudja jól, hogy ezzel a nézéssel sok mindent elérhet hímnemű szülőjénél.
- Hát, annyi pénzünk nincs, hogy Pesten vegyünk házat.
- Az egyik osztálytársam itt lakik az út túloldalán, két utcával lejjebb. Két hónap múlva odébb költöznek, és a régi házban ott marad a nagymama egyedül. Örülnének mind, ha ide tudna költözni a telepre, mert egymagának túl nagy a ház. Beszéljünk velük.
- Édes lányom, gondolod, ők lopták a pénzt? Nem kívánhatjuk el, hogy bagóért elcseréljék a házukat – dörren rá az elszomorodott kisasszonyra párom. Pedig az ötlet szerintem sem rossz, megérne egy misét. Na, majd este az ágyban megbeszéljük. Nekem sem lenne kedvem itt hagyni a szépségszalont, ahol délelőttönként dolgozom. Délutánonként átvedlek festőművésszé. Azt mondják, hogy jó kezem van, már, mint kozmetikusként, a festményeimet már kevésbé veszik. Így a délelőttből tartom el a délutánt, de napi kétórai utazásnál ez nem menne.
- Jövő héttől elindulunk házat nézni! – jelentette ki a családfő általános vállrángások közepette.
- Nekem délutánonként edzésem van. Gábor bá úgysem enged el.
- Én már beszéltem vele, az öt edzésből kettőről elenged a nemes ügy érdekében – fiacskám szeme elkerekedett, és már vette is a levegőt, hogy kifejezze jogos felháborodását, az orvtámadás miatt, amikor a kutya végül elérte a macskát, lapos kúszásban, és csupa játékból, húzni kezdte a farkát. A macska pofonvágta, már megint kezelgethetem a karmok helyét, és az asztalon landolt, fölborítva, poharat, vázát, és a társalgás menetét. Latyi ugatott, Ariel háta ívbe görbült, szeme szikráthányt, mi ordítottunk, hogy csend legyen, szóval teljes volt a káosz. A nappali falát ütni kezdte a szomszéd, nem hallotta a tévéhíradót, aztán pár perc múlva csöngettek. Ekkorra a kutyát sikerült a konyhába zárni, családom tagjait pedig a szobáikba. A férjem nyitott ajtót. A szomszéd volt. Vészjóslóan kedves arccal állt az ajtóban. Hangja csöpögött a jóindulattól!
- Jó estét szomszéd! Lementem a patikába, és vettem a kutyának nyugtatót. Jót fog tenni. Esetenkén maguk is bevehetnek belőle. Remélem, a lakáscsere hamar létrejön, na nem azért mintha nem szeretném magukat, csak sosem hallom a tévét maguktól. Viszlát, és nem viszhall! – mondta, és ott hagyta a tátott szájú férjemet.
Hétvégi körút
- Nem megyek, amíg vége nincs a rajzfilmeknek!
- Pedig már nyuszi úr is az autóban van – húztam el a mézesmadzagot még mindig pizsamában lévő ifjabbik lányom orra előtt, nehogy életem párja még jobban megharagudjon rám. Két napja alig szól hozzám, és esténként duzzogó arccal fordít az ágyban hátat nekem, mert úgy gondolja, hogy hátba támadtam, mikor arra kértem, fontolja meg Indi javaslatát. Rángatom a pizsamát a gyerekről, és adom rá a pólót, meg a szoknyácskát. Aztán ellentmondást nem tűrve kikapcsolom a tévét. Bea bőg.
- Veszünk neked fagyit, ha odaérünk – mondom, és várom a hatást. A nagy kék szemek könnytől zavarosan rám néznek, és az én pici lányom szó nélkül elindul az előszoba felé. Győzelem!
Már mindenki az autóban ül. Skoda, régi típus. Kész Skoda, helyesbítek, csoda, hogy még megy.
Két lányom, és a kutya, nem lehet a macskával otthon hagyni, a hátsó ülésen szorong, és akkor még Pétert fel sem vettük az uszodánál. Beülök én is az anyósülésre, kedvesem pedig nem túl kedvesen, odaszól:
- Mi tartott ilyen soká?
- A közelharc – vágom oda nem kevésbé ingerülten.
- Tudod jól, hogy haza akarok érni a meccsre! – dohog tovább, és én lelkifurdalások közepette nézek hátra Beára. A meccs miért fontosabb, mint a rajzfilm?
Péter nincs az uszoda előtt. Leparkolunk, és Feri fia keresésére indul. Eltűnik az uszoda lengőajtaja mögött. Ebben a pillanatban Péter bevágódik a hátsó ülésre, ráülve a kutya farkára, aki szerencsére csak Nyúl urat harapja meg. Ingerülten kiáltok rá:
- Hol voltál? Apád bement megkeresni!
- Már kijöttem. Ott szemben vártalak benneteket. Most mit idegeskedsz? Nem dőlt össze a világ – ha látná, amit én, nem mondana ilyeneket, tudniillik én látom a kifelé jövő férjem arcát. Vörös az idegtől.
- Nem találom – vágta be magát az ülésre párom hátra sem nézve, - azt mondák, már eljött.
- Itt ül hátul. Elkerültétek egymást – Feri megfordult, és bambán nézett trónörökösére, aztán nem szólt semmit, csak indított. Áthaladtunk Pestlőrincen, aztán Pestimrén, majd rákanyarodtunk a Gyál felé vezető útra. Elhaladtunk a piac mellett, majd egy jó félórát kóvályogtunk Gyálon, mire megtaláltuk a címet. Férjem leparkolt, aztán kisorjáztunk a kocsiból. A kerítésen benézve csodás látvány tárult elénk. A telek egyik felét elfoglalta a ház. Hosszú, parasztház stílusú ház volt. Takaros verandával. Az ablakokban muskátli. A kert, pedig pompázatos volt, tele virággal, és gyümölcsházzal.
- Vajon mi a baj? – súgta oda férjem – Miért adják ilyen olcsón?
Ekkor csapta meg az orrunkat a bűz. Átnézve a kerítésen a szomszédba, megláttuk a lovat. Aztán a másik szomszédból kijött egy tarka szoknyás, sárga kiskabátos cigányasszony. Legszívesebben visszaültünk volna a kocsiba azonnal, de már jött is a háztulajdonos. Szívesen invitált be minket. A ház gyönyörű volt. Tökéletesen megfelelt volna. A háziúr bizonygatta, hogy a szomszédok nagyon rendesek, és a ló ritkán van itt, mert a szomszéd, ők is cigányok, futtatja a lóversenyen. Ekkor kinéztem a hátsó kertre az ablakon, és megláttam az ottani szomszédot. Nagydarab, barnás bőrű, feketehajú férfi volt, szóval roma. Intettem a férjemnek, és ő elképedve nézte, ahogy a férfi lustán elnyúlik egy koszos pléden, és nagy hasát vakargatja. Megköszöntük, hogy megnézhettük a házat, majd hívni fogjuk, ha aktuális a dolog, és elviharzottunk.
Á mentünk Bugyira. Ezen az ifjúság hátul jót nevetett, aztán egyhangúlag kijelentették, hogy nem akarnak egy vacak tangán lakni.
- Biztosan ez a cím? – kérdeztem, amikor megálltunk egy barackos előtt. Csöngettünk. Távol egy faház állt. Egy magas fiatalember jött ki. Elnézést kért, de a hirdetését összekeverték egy másik emberével. Neki víkendháza van. Puff, jó pár kilométer potyán. Már a hasunk is korog, és enyhén szólva idegesek vagyunk. Irány Vecsés!
A ház gyönyörű, a kert gyönyörű, a szomszédság gyönyörű. Az idős házaspár elmondja, hogy már nem bírják a nagy házzal való munkát, a kertet. Szeretnének beköltözni a városba. Ők is úgy költöztek ki 25 éve, egy szép bérházi lakásból.
- Nekünk lakótelepi van – világosítja fel őket, rosszat sejtve Feri. Sejtése beigazolódik.
- Mi bérházit akarunk, a lakótelepi lakások nagyon melegek. Nem tesz jó a szívünknek.
Sajnálkozva odébbállunk. Hazafelé megállunk Pestimrén ebédelni. Úgy indultam el, hogy kikötöttem, ma nem főzök, hanem megebédelünk valahol.
A vendéglő családias, tiszta. A kiszolgálás gyors, és udvarias. Jól érezzük magunkat, a kudarcok ellenére, bár a családfő gondosan kerüli a velem való érintkezést. Éppen a desszertet rendeljük meg, Beának nagy fagylaltkelyhet, dupla tejszínnel, amikor bejön egy szőke bombázó. Meglátja a férjemet, körülnéz, és leül, hogy Feri jól láthassa. Nem szoktam féltékeny lenni, de ez a ribi most bosszant. Életem párjának szeme kidülled, úgy nézi a jelenést. A csajt nem zavarja, hogy én is ott vagyok, szemezni kezd a párommal, mire az elszégyelli magát, és lesüti a szemét. Aztán jön a pincér, és a lány el kezd rendelni. A pincér hozza az evőeszközt neki, meg az italt. A lány egyszer csak sipító hangon megszólal:
- Koszos a kanál, a kristályvíz hideg, a vodka meg meleg – drágaságom felkapja a fejét, ki nem állhatja az ilyen nyafka nőket, aztán a liba teljesen összetöri a szívét. A táskájába nyúl, és előveszi a cigarettáját. Feri utálja, ha egy nő dohányzik. Szerinte egy nőneműnek ne bagószaga, hanem illata legyen. Vörös fülekkel rámnéz, és én már tudom, hogy véget értek a szexmentes, durcás napok.
A második hétvége
Pici Beám beteglett. Az előző heti fagylalt megtette a hatását. Mandulagyulladás. Így most a nappaliban ül, torka bekötve, és nyafog:
- Miért kell elmennetek?
- Mert lebeszéltük már telefonon.
- Akkor hívjad őket fel, és mond le – néz rám vádló szemekkel.
- Indi itthon marad veled – mondom türelmesen.
- Fog mesélni?
- Biztosan – mondom, óvatosan, hiszen nagylánynál sosem lehet tudni.
- Lázas vagyok – veti be az utolsó fegyvert a kis beteg. Megfogom a homlokát, de szerencsére az már hűvös. Megsimogatom a kis arcot, és kimegyek nagylányhoz a szobájába.
- Mesélj neki légy szíves. Sietünk haza – Indi bólint, de nem vagyok biztos, hogy kérésem eljutott-e a tudatáig. Feri kijön a WC-ről, és beszól:
- Gyere, induljunk! – mondja. Bemegyünk a nappaliba, és puszit nyomunk a sírós arcú Bea arcára. Indi is megjelenik, kezében mesekönyvvel, úgy látszik nem teljesen süket, tőle is elköszönünk, és megyünk. Ma csak kettesben. Péter nem tud elszakadni a vízilabdázástól. Jövő héten meccs.
Lajosmizsére megyünk. Két címünk is van. Meleg van. A hűtőtáskába a lábamnál mindenféle kristályvizek, és üdítők. Isszuk vödörszám, de így meg izzadunk, mint a ló. Rohannak a kilométerek. Beérünk Lajosmizsére, a vasúti állomásnál balra fordulunk, és leparkolunk. Térkép elő, nézzük az első címet. Megvan. A teremtés koronája betájolja magát, és indulunk. Itt jobbra, a második utcánál balra, aztán előre, és a kis köznél ott is vagyunk. Ja, a vasútállomásnál. Térkép elő, betájolás, balra, jobbra, előre, vasútállomás.
- Most nézd meg Te – tolja oda a térképet kedvesem. Nézem. Tájolok. Balra, előre, jobbra, jobbra, vasútállomás.
- Mici Mackó most azt mondaná, hogy ide kéne visszatalálni, és akkor nem találnánk vissza, és odatalálnánk – az én egyetlenem azt latolgatja, hogy ki hívja-e a mentőket a mobilján, aztán indít. Előre, jobbra, balra, balra, és feltűnik a jelzett utca.
- Nagy fej volt ez a Mici Mackó – majd meg szakadunk a nevetéstől. Megállunk az adott címen, és leesik az állunk. A kerítés mögött lebetonozott udvar. Pár csenevész akácfa kornyadozik a kerítés mellett, szöges ellentétben a másik oldalon lévő gyümölcsös élénk zöldjével. Az udvar közepén két pingpongasztal, és köröskörül padok. Olyan, mint egy iskolaudvar. Az is. Mögötte ott van az iskola. Nem értjük a dolgot. Mihez kezdjünk most? Tétlenül kóválygunk a kapu előtt, ami zárva van, és csengőt sem látunk sehol. Már éppen úgy döntünk, hogy visszaülünk, amikor a szomszéd házból rohan ki egy asszony:
- Jaj elnézést! – tördeli a kezeit az asszony – A ház az lenne – mutat egy kb. szoba-konyhát magába foglaló putrira az udvar mellett. - A férjem nem mondta a telefonba? A pedellusi állással jár együtt.
- Nem, köszönjük, de nekünk van állásunk – közli tárgyilagosan a férjem, azzal se szó, se beszéd, visszaül a kocsiba. A feje csak úgy lángol. Remélem hamar találunk házat, mert ha így folytatódik, özvegy leszek. Beülök mellé.
- Meg aztán mi lenne velünk? Sosem találnánk haza.
Valószínűleg ezt akarja bebizonyítani, mert indít, kanyarodik, megy egyenesen, jobbra, iskola.
- Mi van? El van átkozva ez a hely? – dühöng, és harmadszor is elmegy az iskola mellett. Végre rájövünk. El van nyomva a térkép, és az utcanevek összekeveredtek. Visszajutunk az állomáshoz.
- Nézd meg a másik címet! – kéri kedvesem. Nézem. Vasút sor 47. Na talán ezt megtaláljuk. Tíz perc, és már ott is vagyunk. A ház szép, a kert nagy, tele gyümölcsfával. Csöngetünk. Senki.
- Hányra beszélted meg? – kérdezem.
- Háromra – toporog idegesen Feri.
- Még csak két óra, ott feljebb láttam egy vendéglőt, üljünk be.
Beülünk. Étlap, árak szolidak, kiszolgálás lassú, de még belefér. Éppen nekiállunk az evésnek, amikor jön egy vonat. A tányérok csörömpölnek, a férjem ijedtébe félrenyel, a pincér unott pofával veri a hátát.
- Na ja, kérem a vasút, az vasút!
- Én laktam már vasút mellett, de az nem táncoltatott asztalt – mondom csodálkozva.
- Itt, igen. Mocsárra épültünk.
Bumm. Ebből sem lesz semmi. Megesszük a kaját, fizetünk, aztán beülünk a kocsiba.
- Odamenjünk egyáltalán? – kérdezem.
- Ne, már így is olyan ideges vagyok – néz ki Feri az ablakon, és kezdi feladni a dolgod. Beindítja a motort, és elindulunk haza.
Otthon persze káosz. Péter hatalmas húsdarabbal a szemén ül a nappaliban. Az edzésen belekönyököltek. Bea lázas. Kókadtan pislog a heverőn. Indi pedig képtelen uralkodni a káoszon. Sír.
- Hol voltatok?- szipogja.
- Mi van itt? – néz szét családunk romjain a családfő.
- Bea láza mennyi?
- 37, 8.
- Miért nem hívtatok a mobilon?
- Minek, hogy balesetezzetek? Bírtam a prücsökkel, míg Péter haza nem jött. Amikor Bea meglátta a szemét, sírni kezdett, hogy megvakult a bátyja, attól ment föl a láza.
- Adtál neki valamit?
- Kúpot.
- Jó – nézek hálásan Indire, – ügyes vagy!
Aztán megszemlélem fiam szemét. Szép lesz egy jó pár napig. Bea fejét ölembe véve, leülünk a tévé elé, és elgondolkodom azon, hogy annak ellenére, hogy folyton marakodnak, gyermekeim mennyire szeretik egymást.
Egy hasznos délelőtt
Bea végre mehetett óvodába. Reggel mindent bedobott, de mindhiába. Először heves hasgörcsei voltak. Tudom, pánikbetegség jelenség, de az én kislányom, amint kimentem, hogy teát főzzek, máris Nyúl úrral kezdett el társalogni, és kutya baja nem volt, úgyhogy a tea helyett inkább kanalas orvosságot vittem neki. Bámulatos, hogy egy hasgörcs milyen gyorsan tud elmúlni.
- Már nem is fáj – mondta édes pici lányom, és elkezdett öltözni, vagyis ott ült az ágya szélén pucéran, és felhúzta a fél zokniját. Na, lelkesültem fel, talán beindult az üzlet. Elkészítettem hát a tízóraikat, felöltöztem, és bementem Beáért. Még mindig csak a fél pár zokni volt rajta. Elővettem minden anyai türelmemet, és vörös fejjel ráadogattam a ruhákat a kisasszonyra. Nagy nehezen elindultunk. Előtte még Fiacskámat felébresztettem, bár, hogy nem aludt-e el azonnal amint becsuktam az ajtót, nem voltam biztos. Elő fordult már, hogy mikor félkettőkor hazaértem, fiacskám még mindig az ágyban ült, kezében a kávéjával, és aludt. Igaz akkor egy meccssorozat volt a háta mögött.
Bea végigcsacsogta az oviba vezető utat. Éppen a kérdezős időszakában volt.
- Miért sétáltatja a néni a kutyáját? Elkésik a munkából.
- Biztosan későbbre megy.
- Miért, ő nem fodrász?
- Nem minden néni fodrász – mondtam, miközben a kutyás nő idegesen pillant az órájára, és el kezdi rángatni a kutyát.
- A többi óvó néni, ugye?
- Nem mindegyik. Van doktor néni, ügyvéd, meg még sok minden foglalkozás, amit nénik űznek.
- Mi az, hogy űznek?
- Kergetni.
- Akkor miért kell űzni az óvó nénit?
- Nem az óvó nénit kell űzni – nevetem el magamat – ez azt jelenti, hogy az a foglalkozása.
- Akkor meg miért nem azt mondod? – oktat ki Bea. Puff neki, ezt jól megkaptam.
Az oviban kinyitom Bea szekrényét. Már megint tele van egy másik gyerek holmijával. Hívom az óvónőt:
- Nézze meg Klári néni, már megint a Sárika dolgai vannak a szekrényünkben.
- Látom – néz Klári néni csodálkozva a szekrénybe – nem igaz, hogy nem lehet a katicabogarat a teknőstől megkülönböztetni – dohog, és segít átpakolni.
- Nem akarod Bea, hogy ezen túl, mondjuk cseresznye, legyen a jeled? – kérdi Klári néni önérzetes kislányomat. A válasz rövid, és velős:
- Nem – azzal már vonul is befelé. Puszi nincs. Azért még utána nyúlok, és pótolom. Klári néni, pedig szomorúan megy be utána. Nem értem miért lógatja az orrát. Sárika anyuka öt napból háromszor úgyis az enyémbe pakol.
A fodrászatban már három vendég is toporogva vár. Tárgyalás, munkaügy, énekvizsga. No legyél jó kislány, és döntsed el, hogy kivel indíts. Végül a munkaügyest intéztem el. Egész jól sikerült. Aztán jött az ügyvédnő. Ronda egy haja van, mint a drót. Mire két csavarót betekerek, a harmadik kibomlik. Mire végzek, és beül a búra alá, már ölni tudnék. Az énekesnőnek kezelhető a haja, de megkér, hogy engedjem meg, hogy beskálázzon. Borzalmas. Kétszer is a hajába vágok, úgyhogy lassan úgy jár a frizurája, mint a medve sajtja, elfogy. Végül befejezi a skálázást, én pedig a hajvágást. Eléggé extravagánsra sikerült a feje, de hál’ Istennek nem zavarja.
Végre kiürül az üzlet. Nyúlok a táskámba a szendvicsemért, nincs. Most ugrik be, ott felejtettem a hűtő tetején. Na, akkor fogyókúra. Majd délben eszem. Jön a következő vendég. Még sosem láttam. Magas, sovány asszony. Még mindig csinos. A haja pedig gyönyörű ősz. Ha most ő is be akarja festetni, hát nem fogom.
- Mosás, meg dauer lenne, aranyoskám, elvállal?
- Hát persze – mosolygok rá a legszebb arcommal, hátha el tudom csábítani az előző fodrászától.
- Tudja, az én régi fodrászom most állandó délutános lett, én meg nem szeretek beülni a sok munkából kijövő asszony közé, kinéznek – bingó, nyertem. Minden tudásomat beleadom. Neki bezzeg finom, puha haja van. Csak úgy simul a csavarókra.
- Maguk hol laknak, aranyoskám? – kérdezi a néni.
- Itt a lakótelepen – az asszony szeme felcsillan.
- Mekkora a lakásuk? – van egy szép nagy nappali, meg három félszoba.
- Nekem az út másik oldalán van egy szép nagy házam. Sajnos a gyerekek kiröpültek. Szeretném kisebbre cserélni.
– Már megint ez a ház – gondolom magamban, és felélénkül a kíváncsiságom.
- Mi is lakást akarunk cserélni, de biztosan drága nekünk – mondom, aztán csak ámulok. Pontosan annyi pénzünk van, mint amiért Ő rá akar kérni, a cserére. Felírom a címet, és megígérem, hogy legkésőbb a jövő hét végéig elmegyünk megnézni. Kerekes néni elmegy, és én azon gondolkodom, hogy hogyan adjam be ezt Ferinek. Ha ő egyszer valamire azt mondja, hogy nem, hát…
A meccs
- Anya, anya! Hová tetted a pótalsómat?
- A kék sporttáskába – kiáltottam ki Péternek a szobájába. Székesfehérvárra készültünk a meccsre.
- És a póttörölközőt?
- Ott van a fürdőnadrág mellett.
- Milyen sampont tettél be?
- Amit itthon is szoktál használni – mondtam most már enyhén ingerülten, nem szerettem, ha egyszem fiacskám rajtam éli ki a meccs előtti idegességét.
Nem semmi volt pedig megszerveznem, hogy minden, és mindenki a helyére kerüljön. Bea már az autóban ült, ölében ki más, mint Nyúl úr. Most értettem meg Indit, hogy elege van a dögből. Feri is beült már, és várja, hogy a káosz mögül felsejlődjön a nyugalom. Várhatja.
Indi Latyit vitte el egy osztálytársnőjéhez, mert nem lehet Ariellel együtthagyni. Egyszer maradtak csak kettesben. A szomszédok zord arccal álltak lakásaik ajtajában, színhátban, utána pedig vacsorázni voltunk, úgyhogy olyan éjfél felé tévedtünk haza, a gyerekek a nagymamánál. Már a liftből hallottuk az éktelen kutyaugatást. A szomszédok, amíg kinyitottuk az ajtót, mindenféle feljelentéssel és legyilkolással fenyegettek minket. A macska a függöny tetején lógott, és a kutya ugatta. Szegény kiscicám, ha lenne itthon állatpszihológus, igencsak rászorult volna. Egy világ omlott benne össze a kutyával szemben. Azóta hűvös tartózkodás jellemzi a kapcsolatukat.
Indi végre megérkezett. Kapja a cuccát, és már robogunk is. Péter mögöttünk, és még mindig a táskájában kotorászik.
- Mit nem találsz? – kérdem most már idegesen.
- Nem tudom – mondja a kérdezett, mire Indivel összenézünk, és majd meg halunk a nevetéstől.
Bepréseljük magunkat a Skodába. Indulás az uszoda elé. Péter itt átszáll a csapat buszába. Az edző katonásan terelgeti a nyakigláb ifjoncokat. Beának nem tudom miért, de tetszik a marcona férfi. Odamegy hozzá, és megrángatja a melegítője szélét. Párom, ugrásra készen, ha bántani merné, akár szóval is, pici lányt, az edző. De nem, a nagydarab mackó lenéz a kis csöppségre, és elmosolyodik.
- Na, miz újs kislány?
- Nyúl úr veletek mehet?
- Hát, ha akar. Bár nekünk már van kabalaállatunk. Látod? – mutat egy agyonhasznált plüsskutyára. Nyúl úr és Bea ezek után, persze engedélyünkkel, viharos sebességgel eltűnik a buszban. A fiúk, kivéve Pétert, agyonkényeztetik. Rövid idő alatt Bea kezében két tábla csoki is van. Falja. Már látom magamat este, ahogy beáztatom a lehányt ágyneműt.
Az edző kedvesen odalép hozzánk, és felajánlja, hogy csak menjünk utána, ők nagyon jól ismerik az utat.
Persze eltévedünk. A fiúk csörtetnek a buszról az öltözőbe. Bea az edző hóna alatt, nyulastul. Mire szólnánk, hogy nem kell bevinni a gyereket, elég, ha a nagy dög nyulat elrakják valahova, már el is tűnnek, és a szervezők nem engednek minket be utánuk. Szegény kislányom annyi meztelen fiúval egy légtérben!
Nincs mit tenni, beülünk a nézőtérre. Persze ismerős szülők közé. Várjuk a meccset. A férjem elmegy hamburgert, meg kukoricát venni. Beszélgetek a mellettem ülő anyukával, világéletemben utáltam, buta és teljesen el van alélva a saját fiacskájától. Végre kijönnek a csapatok. Péter mindenki fölé magasodik legalább egy fél fejjel. Hát nem gyönyörű? A kispadon a plüsskutya, Nyúl úr mellett Bea is ott feszít.
A meccs elég sima. Égnek a fehérváriak, mint az a bizonyos német épület a XX. század első felében. 5-1. Péter gyönyörű passzt kap, lóba, lóba, elered az orra. Az ellenfél nem bírja a stresszt, és orrba vágja kicsi fiamat. No, hisz! A szemén már kezdett látni, most az orra lesz a rendes duplája. Dulakodás, repülnek a sapkák, meg a pofonok. Anyai szívem háborog. Már az edzők is dulakodnak. Bea összehúzza magát a padon. Mindjárt sír. Feri be akar érte menni, mire a rendezők kivezetik. A bírók végre rendet tesznek. Mindkét edzőt kiállítják. Fel kell ülniük a lelátóra. A mi edzőnk meglátja az üres helyet mellettem, és oda ül.
- Mi lesz a lányommal? – kérdezem, mire ő bambán bámul rám.
- Semmi asszonyom. Nagyon jól érzi magát.
- De ott verekedtek mellette, már majdnem sírt.
- De most már nevet – mondja, és tényleg, a kis élő kabala nagyokat kacag a segédedző ölében.
Ferit nagy nehezen visszaengedik a lelátóra. A véres rongy semmi ahhoz képest, ahogy az edzőre néz, de nem szól semmit, hanem leül a hátunk mögé. Az emberhátrány meghozza a várt eredményt. 6-1.
Péter tovább játszik. Az ő góljával fejeződik be a meccs. 7-1.
Ülünk az autóban. Megyünk hazafelé. A hangulat kissé furcsa. Péter ég a győzelem tüzétől, orra pedig a fájdalomtól. Hál’ Istennek nem tört el, bár a jobbhorog, amit kapott, még Erdei Zsoltnak is dicsőségére vált volna. Bea csacsog. Végül is élvezte a kabalababaságot. Indi hallgat. Ő megérezte a szülei között lévő feszültséget. Feri pedig rám haragszik. Féltékeny az edzőre. Na nem miattam, hanem mert Bea egyfolytában róla beszél.
Na, így adja be az ember lánya, hogy nézzük meg azt a házat!
Egy rémes éjszaka
Sejtésem beigazolódott. Bea hányt. Vigasztalás, mosdatás, pizsamacsere, ágyhúzás, áztatás. Mire elvégzem pici lányom, nyulastul az ágyunkban alszik. A bal hüvelykujját szopja. Feri fátyolos szemmel mondja.
- Egy vén, hülye edzőnek lehetne annyi esze, hogy nem töm agyon egy kislányt csokival, meg kólával – és élvezi, hogy kitombolhatja magát.
- Vissza kéne rakni az ágyába, mert így én nem férek ide, mondom, vesztemre. Feri akkor nézett így rám utoljára, amikor azt mertem mondani, hogy az én anyám sokkal jobban főzi a töltött káposztát, mint az övé. Lefekszem. A fenekem kilóg a takaró alól, és fázik.
- Feri – próbálok nekifogni a ház problémának -, nekem nem tűnik olyan jó ötletnek, mégsem, hogy vidékre menjünk.
- Most meg már neked mi bajod ezzel? – ordít rám suttogva, hogy a gyerek nehogy felébredjen. Bámulatosan tud ordítani az emberrel úgy, hogy nem emeli fel a hangját, csak a hangsúly változik.
- Akkor vagy a szépségszalont kéne otthagynom, vagy a festést abbahagynom – elgondolkodik.
- Sosem értettem, hogy a képzőművészetid ellenére, hogy tudsz fodrászkodni – dohogja, minden szót külön hangsúlyozva. Ez a kedvenc témája. Nem érti meg, hogy nem futottam be. Két képem kelt el a húsz év alatt, abból is az egyiket egy kultúrház vette meg, és biztosan már a kukában van, mivel Lenint ábrázolta.
- Azzal keresem a pénzt. Te is tudod.
- Akkor mit óhajtasz? Hova menjünk?
- A múlthéten beszéltem egy hölggyel a fodrászatban. Pont annyit kérne rá a házára, amennyit adni tudnánk.
- Hol az a ház? – kérdi némi érdeklődést tanúsítva.
- A Rákóczi utcában.
- Hol? A túloldali kertes házak között? – bólintok.
- Csak nem az, amelyiket Melinda ajánlott? – rosszat sejtek. Melindát csak akkor mond drága párom, ha embert akar ölni. Félve bólintok. Feri most már tényleg ordít.
- Elegem van ebből a hülye családból! Gürcölök rátok, Ti meg folyton hátulról jöttök! Én márpedig oda nem költözök!
Bea fölébred, és csodálkozó szemekkel néz az apjára, aztán csatlakozik a káoszhoz. Az ordítozásra, persze én sem rejtem a véleményemet véka alá, Indi is megjelenik. Mikor megtudja, hogy miről van szó, bőszen kezdi az apját győzködni. Vitatkozunk, érvelünk, és ellen érvelünk. Péter is megjelenik az ajtóban.
- Mi van, már meghalni sem lehet tőletek nyugodtan? – ordítja, és világvége arcot vág.
- Te tehetsz mindenről – ordítja életem párja – Te akartál innen minden áron elköltözni! – ekkora igazságtalanság hallatán a vérnyomásom 1000 lett, a torkom elszorult, és bevágtatok a lányok szobájába. Lefekszem Bea ágyára, és sírok. Kisírom magamból talán több év feszültségét. Rettenetesen sajnálom magamat. A lakás elcsendesedik. Hallom, hogy Indi bejön. Ad egy puszit, aztán bölcsen békén hagy. Lefekszik. Sötét és csönd borul ránk. Csak remélni tudom, hogy Feri sem alszik.
A győzelem
Összetörve ébredek. Feri gőzölgő kávéval áll az ágy mellett. Előveszem a legszúrósabb tekintetemet, és nem szólok hozzá.
- Haragszol még? – kérdi bűnbánó képpel.
- Gyűlöllek – futja el a szememet megint a könny.
- Na, ne legyél már ilyen, nem akartalak bántani – nyomja a kezembe a kávéscsészét.
- De igen, ha az ember veszekszik a másikkal, bántani akarja – undokoskodok.
- Jövő héten megnézzük a házat. Átgondoltam. Így jó?
- Jó – hüppögök, miközben lelkem tapsol örömében. Azért sem mutatom, hogy már nem is haragszom.
Indivel lelkesen készülünk a látogatásra. Felhívjuk Kerekes nénit, és szombat délutánra megbeszéljük a látogatást. Alig várjuk. Az eddigi elutasítás helyét most felváltja valami izgalom. Még Ferit is megszédíti a lehetőség, pedig még véletlenül sem vallaná be.
És eljő a szombat. Kicsiny családom alig várja az ebédet. Ott kóvályognak a konyha és a nappali között. Bámulatos módon csöndesek. A szomszéd, biztos bánná, hogy ki ment a telkére, ha tudná, hogy ilyen nyugalom van nálunk.
A sültcsírkét, mindenki csak lökdösi, én is. Elrakom a hűtőbe. Végre fél kettő. Indulunk. A kutyát is visszük. Átballagunk az úttesten, be az utcába. Pár lépés után igazi délutáni csend telepszik már a kertekre. Még két sarok, és a harmadik ház a mi címünk. Benézünk a kertbe. Csodálatos. Hatalmas gyümölcsfák sora fedi el a házat. Egyszerűen lélegzetelállító. Nagy, de mégsem ormótlan. Elöl egy kis télikerttel. Becsöngetünk. Kerekes néni jön elénk. Most is elegáns. Beenged. A ház belülről is tetszik. Feri ámulva bámul, majd odasúgja nekem:
- Hol lesz a buktató? – de nincs. A földszinten külön szoba mindenkinek. Meg szép nagy hálószoba. Konyha, és étkező. A hatalmas nappali mellet egy kisszoba, amit akármire lehet használni. Meg fent a tetőtérben nekem ki lehet egy műtermet alakítani. Rálátni a kert hátsó oldalára. Úszómedencének is van hely. A két lány összeveszik, hogy melyik szoba legyen az övé. Félig viccesen ugratják egymást.
- Tudják még annak idején úgy építettük a férjemmel, hogy itt fognak lakni a gyerekeink is velünk. Két fiam is van, de egyik sem akarta beépíteni a tetőteret. Elmentek – szomorodik el a néni. Egy fennakadás van. A bútorok. A mi bútoraink itt elvesznének, amik meg itt vannak, nem férnek bele a lakótelepi lakásba. Végül úgy egyezünk meg, hogy a bútorok itt is, ott is maradnak. Hívjuk a nénit, hogy jöjjön át, és nézze meg most a mi lakásunkat. A kutyát úgy kell előkiabálni. Az összes fát megjelölte valószínűleg. Átsétálunk. Pont ilyet képzelt el ő is. Leülünk, megegyezünk. A bútorokra még fölszámolunk jó pár ezrest, de ezt részletben is ráér. Fő, hogy a fő ősszeg meg lesz. Urnahelyet akar venni a néni a férjének, és magának. Gyanakodva kérdezem meg:
- Most hol nyugszik a kedves férje?
- Otthon a nappaliban, a szekrény tetején – válaszol a néni, na így legyen lottó ötösöm.
Megbeszéljük, hogy mindent bedobozolunk, és Feri majd hozza, viszi a dolgokat a kocsival. Amint letesszük a foglalót, mehet is a költözés. A néni elmegy, mi pedig leülünk a nappaliba. Mindenki farkas éhes. Előkerül a hűtőből a csirke. Pillanat alatt elfogy. Izgatottan tervezzük a jövőt. Majdnem éjfélig beszélgetünk. Feri boldogan mondja, hogy a legkisebb szobából dolgozót szeretne kialakítani, én pedig a műtermemet tervezgetem. Egyszóval boldogok vagyunk. Bea elalszik a fotelban, úgy kell átvinni a szobába. A másik két porontyunk is elmegy aludni, én pedig leülök Feri mellé a fotelba. Körülnézek, és szívembe valami fájdalom hasít. Több mint húsz évig laktam itt.
Dobozerdő
Másnap elkezdtük gyűjteni a dobozokat. Én gondosan kipakoltam a fodrászatban a samponokat, és így szereztem öt szép egyforma dobozt. Laposra hajtogatva várták egész nap, hogy hazavigyem őket. Délután kínlódva gyalogoltam velük haza. Mivel nem volt nálam semmi kötöző eszköz, ezért folytonosan kicsúsztak a hónom alól, és mire fölértem a lakásomhoz, már úgy éreztem magamat, mintha az egész hetes bevásárlást egyszerre vittem volna haza.
Az előszobában állva forgattam a fejemet, hogy hova is rakjam az én kis kincseimet? Úgy döntöttem, hogy egyelőre nekitámasztom a cipős szekrénynek. Így is tettem, aztán, mint aki jól végezte dolgát, elmentem fáradt testemet beáztatni a fürdőkádba.
A fürdőkádban én mindig krimit olvasok. Éppen ott tartottam, hogy a felügyelő egy fiókban kutat éppen, amikor egy árny, kezében egy tompa tárggyal, a felügyelő fölé magasodik, amikor csöngettek. Kádból ki, aprószentek le, vizes lábnyomok az előszobáig. A bejáratig nem megyek el.
- Ki az?
- Anyúúúú, én vagyok Indi! Engedj már be, valami akadályoz – most látom, hogy a dobozok fölborultak, és nem lehet tőlük kinyitni az ajtót.
- Várj, ne erőltessed, mert összetöröd a dobozokat! – gyorsan kapkodom össze a kissé megviselt kincseimet. Közben a törölköző leesik rólam, Indi pedig végre tágra nyitja az ajtót.
- Jó napot kívánok! – köszön nagyot a szomszéd, és vigyorogva néz végig rajtam.
- A fene, ennek is épp most kell kutyát sétáltatnia! – dühöngök, és legszívesebben orrba vágnám óvatlan csemetémet. Vihog.
Forgatjuk a fejünket, hogy hova is tehetnénk a dobozokat, ő is hozott vagy négyet, végül a konyhában az asztal mögött kötnek ki. Így végképp csak egyszemélyessé válik a lakótelepi kis konyha.
Másznék vissza a kádba, hogy végre megtudjam mi is történt a felügyelőmmel, de a víz már kihűlt. No, mindegy. Megyek főzni. Leves, és darálthusis rakott tészta.
- Indi! – kiálltok ki nagylánynak.
- Tessék? – jelenik meg az ajtóban, egy szál pólóban. Sejtem, hogy kérdésemre mi lesz a válasz, de azért megeresztem.
- Nem mennél el az oviba Beáért? – leesik az állam a válaszra.
- Adjál zsineget, majd hazafelé kérünk a közértben is dobozt – kíváncsi vagyok, hogy meddig tart a lelkesedése? Kerítünk a konyhaasztalból egy spulni spárgát. Indi elvonul. Szívesség szívességért alapom az én parfümöm lebegi körül. Nem szólok.
Bemegyek a fürdőbe, leeresztem a kád vizet, aztán kiöblítem a kádat. Közben a tésztavíz kifut.
Kimegyek a konyhába, leveszem a vizet, lesikálom a tűzhelyet, megégetem a kezem. Utálom a dobozokat.
Végre a sütőbe tolom a tésztát. A levest berántom, kész az ebéd, de hol marad, kér nőnemű sarjam. Lenézek az ablakból, jönnek. Hatalmas pakk dobozzal. A fejükön cipelik, mint a néger bennszülöttek. Indi fején nagy dobozok, Beáén kicsik. A liftnél várom őket. Segítek. Bevisszük a konyhába, hogy az asztal mögé préseljük őket, de nem megy. Ha az összeset ide rakjuk, akkor nem férünk be a konyhába. Kóválygunk a lakásban, kezünkben egy, egy dobozzal. Végül a hálószobában kötünk ki. A hitvesi ágyat némileg előre húzva, pont bepasszítható az összes doboz.
Megebédelünk. Mosogatok. Aztán bemegyek a nappaliba, hogy elolvassam mi is lett a felügyelővel. Kicsit előbbről olvasom. Felügyelő lehajol a fiókhoz, mert talál egy különleges dobozt. Árny mögé, tompa tárgy emelve, Bea sír, macska, fuj. Megkarmolta kicsi csemetémet. Fölmenekül a szekrény tetejére.
- Mit csináltál Ariellel? Miért karmolt meg?
- Ráléptem a farkára, véletlenül.
- Ha a farkára léptél, miért a kezedet karmolta meg? – teszem fel a kézenfekvő kérdést – Ugye, megint nyúztad?
- Neem – tódítja a kis sérült.
- Nem haragszom, csak mond meg mit csináltál vele – ezt a kérdést azért tettem fel, mert egyszer egy drazsét dugott kedves lányom a szerencsétlen macska fülébe.
- Nem akart kanállal enni, egy vendég nem ihatja a tejet tálból! – háborodik fel Bea.
- Dehogynem – mondom –ha egy cica a vendéged, az csak tálból ihat. Náluk ez a módi.
Bea kezén a három kis vörös csíkot legszívesebben végigpuszilgatnám, de megkeményítem anyai szívemet, és nevelő célzattal nem teszem meg. Visszaülök a fotelba. Könyv fel, felügyelő fiókba kotorász, árny magaslik, tompa tárgy…
- Anyu – jelenik meg az ajtóban Indi – felvehetem a bordó blúzodat?
- Nem kislányom – mondom fel sem pillantva.
- Ha kölcsön adod, akkor neked adom az új szempilla spirálomat – ez telitalálat. Két hete csorog érte a nyálam. Átvillan az agyamon, hogy a spirált a jövő hét elején ismét nem lehet majd Indi táskájából kivarázsolni.
- Jó – mondom – de vigyázz rá! Ne úgy, mint múltkor.
Előző alkalomkor a fehér szoknyám, szép vörösbor folttal érkezett haza. Indi el, könyv fel, felügyelő a fiókba, árny tornyosul, csöngetnek. Dühösen csapom le a könyvet. A macska kissé idegesen a kanállal etetés után szemrehányóan néz rám a szekrénytetejéről. Latyi ugat. Akkor ez a postás. Latyi mint rendes jelző kutya, a postáson kívül mást nem nagyon ugat meg. Bezárom hát a konyhába, mert a postás fél tőle.
Kinyitom az ajtót, egy jólöltözött ötvenes nő áll az ajtóban.
- Ismeri ön Isten üzenetét? – kérdezi, és én már megbántam, hogy a kutyát bezártam.
- Persze, hogy ismerem, szerintem maga van félreinformálva – mondom dühösen Jehova tanújának. Egykedvűen fogadja.
- Viszontlátásra! – csapom az orrára az ajtót.
Kutyát kiengedem, be a nappaliba, leülés a fotelba, könyv kézbe, felügyelő a fiókba, árny torony, tom…
- Sziasztok! – rúgja a cipőjét a sarokba pici fiam. – Kaja van?
Feltápászkodom. Ételmelegítés, tálalás. Péter érdekfeszítő kiselőadást tart a tanárok nemi életéről. Ez erre hajt, az arra. Kár, hogy a szülői értekezleten nem ezt szoktuk kitárgyalni. Jobb, mint hallgatni, hogy okosnak vélt csemetéink milyen buták. Elmélkedésemből az a tény riaszt fel, hogy fiacskám elbődül a bejárai ajtóban:
- Sziasztok! – aztán csak az ajtócsapódást hallom. Siet az edzésre, otthagyva az asztalon a mosogatni valót.
Ismét elmosogatok. Berakom a sarokba heverő, illatos tornacipőket a mosógépbe, és megyek a nappaliba. Fotel, könyv, az a barom felügyelő – miért nem néz a háta mögé – árny, mint torony – miért nem tud ütni már, a fene abba a felügyelőbe, dögöljön már meg – felnézek, most mi lesz. Semmi. Tompa tárgy emel… csöngő szól. Sírni szeretnék.
Kimegyek, kinézek, postás. Kutya konyhába.
- Jó napot! Mit hozott? – kérdezem.
- Távirat – adja oda, aláírom, olvasom. Jó hír. Anyuék jönnek hétvégén segíteni. Egy levél is jött. Rossz hír. Anyósomék jönnek hétvégén segíteni. A postás tartja a markát. Kap egy százast. Kedvesen mosolyog. Ennek örülök, nem szeretem, ha leszedik rólam a keresztvizet. A szomszéd megint a kutyáját viszi le. Csalódottan látja, hogy már fel vagyok öltözve.
Ajtó be, távirat, levél a cipős szekrényre, nappali, fotel, könyv, felügyelő, árnyék, férjem haza. A könyvet lemondóan becsukom, és felteszem a polcra. Feri hatalmas adag dobozzal egyensúlyozik az előszobában. Leveri a vázát, de az nem törik el, csak egy kicsit kicsorbul. Oda se neki. Nagy nehezen bepréseljük ezeket is az ágy mögé, aztán megmelegítem újból az ebéd maradványait. Feri jóízűen befalja. Mint egy kamasz. Nem tudom, hogy miért nem hízik. Ha én ezt mind megettem volna, már 100 kilós lennék. Ő viszont elmosogat maga után. Aztán beül a nappaliba, újságot olvasni. Kiszedem a kimosott cipőket a mosógépből, és a fűzőjénél fogva fölakasztom. Elképzelem, hogy pár hét múlva már a kertben szárítom majd a ruhát.
Bemegyek a nappaliba. Epedezve nézek a krimim felé, de aztán inkább leülök a földre Bea mellé játszani. A babák oviban vannak, és az óvó néni mesél nekik. Persze én vagyok az óvó néni.
Már teljesen kiszárad a szám, mire a negyedik mesét is befejezem.
- Nincs kedved lejönni a homokozóhoz? – kérdezem Ferit. Nincs, fáradt. Veszem hát a homokozós zacskót, Latyit, és lemegyünk Beával. Viszem a krimit is. Leülök a kedvenc padomra, de még elő sem veszem a könyvet, a szemközti házból megjelenik Margitka és az anyukája.
- Láttam, hogy ti is lejöttetek, gondoltam lejövünk mi is. Dumcsizhatunk egy jót – csicsergi az anyuka. „Anyád!” gondolom én, és lemondóan teszem a szatyrot magam mellé. Margitka anyukája meg csak mondja, mondja, mondja. Megfájdul a fejem. Nincs szívem Beát elrángatni a homokozótól, olyan jól játszik, hát tűrök. Fél hatig.
- Na megyek vacsorát csinálni.
- Én már főztem ma. Mi azt esszük, amit ebédre is készítettem – áldott asszony. Én, ha ebédre megfőzöm a vacsora adagot is, hatra már biztosan nincs belőle semmi. Elbúcsúzok, Beából kirázom a homok egy részét, összeszedem a homokozós cuccot, egy negyed órát kiáltozok Latyi után, aki éppen szerelmi életet él egy kóbor ebbel, és hazamegyek. Elkészítem a felvágottas vacsorát. Főzök hozzá egy kanna teát, és tálalok a nappaliban. Péter is haza ér. A kenyér és a felvágott pillanatokon belül elfogy a tea nem. Feri sört iszik, Péter energia italt, Indi cukormentes üdítőt, én vörösbort, Bea pedig tejet. No mindegy. Napom utolsó mosogatása, aztán elő a porszívó és a nappaliban összevadászom a morzsákat, a család legnagyobb felháborodására. Nem hallják a tévét. Tíz perc minden napos cirkusz. Mese után Bea fürödni megy. Nem látom rendesen a híradót miatta. Nagy nehezen ráparancsolom a pizsamát. Kimegyünk, és leülünk a tévé elé. Kezdődik a film. Örkény: Isten hozta Őrnagyúr! Már a tévében is mindenhol dobozok.
Az ügyvédnél
Kivettük a pénzt. A két fiú volt érte. Néztem őket az ablakon. Lesírt róluk, hogy valami érték van náluk. Állítom, hogy egy jobb zsebes egyből kiszúrta volna, hogy mi az ábra, de végül is felértek vele. Másnap várt az ügyvéd, hogy hivatalosan is lebonyolítsuk a cserét.
De, hová rakjuk? Feri kóvályog a lakásban, mint annak a bizonyos gyerek hozó madárnak a végterméke a levegőben. Végül fiacskámmal úgy döntenek, hogy a legjobb helye, mintha éjszaka vad hordák törnének ránk, és feldúlnák a lakást, a porszívóban lesz. Magamban halálra nevettem magamat, de nem szóltam semmit. A porszívó gondosan rejtve bekerült a hitvesi ágy alá.
Vacsora, fürdés, aztán lefekvés. Feri gyöngéden közeledik hozzám.
- Úgy izgat ez a rengeteg pénz itt az ágy alatt – és tényleg tapasztalom a dolgot. Miután kedvesem elalszik, elábrándozok arról, hogy minden este különböző háztartási gépekben elrejtett nagyobb összegeket dugok az ágy alá.
A reggel ismét egy rohanás. Most nem vacakolok, Beát helyből öltöztetem. Aztán rohanok a szekrényhez. Mit vegyek fel? Hivatalos, és csinos szeretnék lenni. Sötétkék kosztüm, és bordó blúz. Hol a bordó blúzom? Ja Indi elkérte. A blúz a szennyesben van. No nem baj, veszem a fehéret. Ja azon meg a vörösbor hagyott múltkor foltot. Marad a halványkék. Utálom. Meleg és szúr.
- Feri bekiabál:
- Kész vagy már? Mindig rád kell várni! – nem törődve a morgással, egy gyors smink, aztán mehetünk.
Bea végig hisztizi az utat, hogy őt nem visszük az ügyvédhez. Hiába érvelek, hogy a többi testvére sem jön.
- Ők nem érnek rá – hüppögi – de én igen – és teljesen meg van győződve arról, hogy csökkent képességű szülei, nélküle elvesznek majd a jogszabályok útvesztőjében. Az óvodában hosszas birkózás után átöltöztetem, majd anyai szívemet megkeményítve betolom az ajtón. Elbeszélgetek a dadussal, majd elégedetten látom, hogy kicsiny lányom már önfeledten játszik.
- Hol voltál ilyen sokáig? Tudod, hogy a kocsi tele van pénzzel? – dohog az én tegnapi tigrisem a kocsiban. Nem szólok semmit. Végre bebumlizunk a belvárosba. Persze parkolóhely nincs. Végre találunk, de csak az ügyvédi irodától két sarokra. Szétosztjuk a pénzt ketté. Az egyik fele bekerül az én ridikülömbe. Most már nekem is kalapál a szívem. Tegnapi fölényeskedő modorom köddé válik.
Beérünk az irodába. Vagy húszan ülnek már a váróban. Kicsit korán érünk oda. Eltelik tíz perc, húsz, félóra, óra. Végre nyílik az ajtó. Kilép egy idős hölgy, utána az ügyvéd. Fél pillanat alatt a húsz ember ott tolong az ajtóban. Az ügyvéd teljes nyugalommal intézi a dolgokat. A tolongóknak új időpontokat osztogat, elutasítja őket, vagy más kollegákhoz irányítja a kétségbe esett embereket, aztán behív minket. A húsz emberből kb. 15 a halálunkat kívánja. A többi fennmaradó csak kisebb bajokat.
Belépdelünk az ügyvéd után. Leülünk a szépen berendezett szobában, a tárgyaló köré. A titkárnő legépeli a szerződést. Megállapítják a jogdíjat. Csak hápogunk. Az ügyvéd javasolja, hogy beszéljük meg. Nincs mit - mondjuk, és közben magunkban rablónak tituláljuk az ügyvédet. Még jó, hogy több pénzt vettünk ki. Csekken kell befizetni. A szerződést aláírjuk. A vételi ár, illetve csere alap gazdát cserél. Az ügyvéd negédesen közli velünk az átírási illeték összegét. Rosszul vagyunk. Kovács néni aggódva figyeli az arcunkat. Az ügyvéd közli, hogy beszéljük meg, mert most még következmények nélkül bonthatjuk a szerződést, csak az ügyvédi díjat kell megfizetnünk. Kimegy, mi meg hárman összedugjuk a fejünket. Gyorsan, nehogy még egy jókora összeget legomboljon rólunk az ügyvéd, késedelmi kamat gyanánt. Végül is Kovács néni hajlandó elengedni a bútorok árát. Mi meg kölcsönkérünk a szülőktől, vagy ha minden kötél szakad, eladjuk a Skodát. Talán kapunk érte annyit.
Végül jön vissza az ügyvéd. Mondjuk, hogy minden rendben van. Az iratokra rákerül a pecsét. Okmánybélyegért menjünk át a postára. Megyünk. Végre a pénztől is megszabadulunk. Kovács néni beteszi a bankszámlájára, a csekket is feladjuk. Beadjuk az okmánybélyeget. Látjuk, ahogy rákerül a papírokra. Megyünk a kocsiért, hogy hazavigyük Kovács nénit. Kocsi sehol. Elszállították. A helye mellett fáktól és egy építkezéstől takarva a parkírozni tilos tábla. Ott egye meg a fene. Irány a metró.
A költözés
Este, kicsi párom feldúltan és fáradtan érkezett meg. Meg ivott két konyakot, mire el tudta mesélni, hogy mi is történt. A fölényes rendőr a telepen, addig bosszantotta amúgy is feldúlt páromat, amíg az csak nagyobb erőfeszítések árán bírta ki, hogy ne ültessék le két évre hatóság elleni erőszak miatt. Végre megkapta a kocsit. Elindult, és az első sarkon majdnem egy kamilyon alá szorult, mert a kézifék behúzása ellenére meggyötört autó sebváltója tropára ment. Óvatosan gurult el barátunkhoz, aki mindig is anyag áron csinálta meg a kocsit. Hamar meg lett. Az anyag ár újabb betétkönyvünkbe került. Több nincs. Pedig majd a büntetést is be kell fizetni. Felhívtuk a szülőket. Anyuék befizetik.
Reggel el kezdtünk pakolni. Hamar megteltek a dobozok, a fiúk tele rakták a kocsit vele, aztán át a házhoz. Becsöngetünk. Kovács néni jön. Pongyolában, még kócosan.
- Ne haragudjanak, aranyoskáim, kicsit elaludtam.
- Semmi baj. Segítünk – gyorsan ürülnek a szekrények, az üres polcokra pedig bekerülnek a mi holmijaink. Fordulunk. A telepen nézik, hogy szombat reggel mi ez a kirakodó vásár. Indi lent áll egy rakás doboz között. Csak ámulok. Az én okos lányom milyen gyors volt. A dobozok tetején pontosan feltüntetve mi van bennük. Kipakolunk, bepakolunk. Közben a szomszéd kutyája megtiszteli az ágyneműs dobozom sarkát. Ferin látom, hogy most le fogja vezetni a feszültségét, de elkésik. A szomszéd bemenekül a házba, kutyástul.
Délig ötöt fordulunk. Most csodálkozom csak, hogy fért be ennyi minden ebbe a lakásba. Kovács néni átjön az utolsó fordulóval, hogy el tudjon kezdeni, pakolni. Segítünk. Elszégyellem magam. Milyen gyönyörűen vasal. Minden az élire hajtogatva. A polcokat gondosan bepapírozza. Én sosem szerettem a papírt. Oda át is első volt, hogy kiszedtem, mikor nem figyelt oda.
Másnapra terveztük az olyan dolgok átszállítását, amik nagyok és nem férnek be a Skodába. Az emeletes ágy, egyelőre marad, meghirdettük. Egy sublót megy át tőlünk, amit még a nagymamitól örököltem, onnan meg egy kakukkos óra, meg pár fotel.
Az ebédet nálunk esszük meg. Kovács nénit is meghívva. Indi főzött. Megbolondult ez a lány? Ilyen lelkesnek az óta sem láttam, amióta egyszer Sopronba készült kirándulni, a barátnője családjával. Az étel egész jó. Zöldség leves, és mirelit gombóc. A zsemlemorzsát sem égette oda.
Kovács néni is hálás. A nagy izgalomban elfelejtette, hogy enni is kell.
Délután már nem jönnek olyan rendezetten a dobozok. A konyharuha fémjelzésűben edények vannak, az edényesben, Feri öltönyei, kissé összegyűrve, az öltönyösben pedig edények. Konyharuha pedig sehol. Aztán a gyerek holmik jönnek. Estére polcok, edények, szobák, és minden egyéb kering előttem. Haza megyek, és még egy utolsót alszom a régi lakásban. Beát már úgy kell rázogatni fürdés közben. Mire ágyba kerül, már alszik is. Hála Istennek nem veszi észre, hogy Nyúl úr már odaát van.
Ariel a szekrény tetejéről álmosan bámul a felfordult lakásra. Maradék edényemet elmosogatom, és egyből dobozolom. Mire én is lefekszem, már mindenki alszik.
Reggel, úgy tűnik, mintha hajnal lenne. Veszettül cseng a kaputelefon. A kutya ugat.
- Ki az a barom, aki vasárnap felver? – zsörtölődik Feri.
- A szállítók drágám – ugrok ki az ágyból és rohanok felvenni a telefont. Ráhibáztam. Feljönnek, nézik a sublótomat. Káromkodnak, nehéz. Viszik le, az egész ház megint kint a folyosókon. Drukkolnak. Szerintem nagy összegű fogadásokat kötnek arra, hogy mikor fogják az egészet összetörni. De nem. Sikeresen landol a kocsiban. Még két szőnyeg, meg egy lámpa, aztán mehetnek.
Kovács néni pár fotelja, meg az óra fel hozzánk. Ez már nem olyan érdekes. A lakók visszatérnek a délelőtti tévé műsorhoz.
Még pár forduló doboz, és minden a helyére került. Szomorúan adjuk át a kulcsokat, mikor Kovács nénit felkísérjük új otthonába. Fogunk még pár holmit, aztán visszamegyünk még az állatokért. Ariel húsz körömmel tiltakozik az ellen, hogy berakjuk a kosarába. Kisebb, nagyobb sérülések árán győz a túlerő. Latyi érdeklődve nézi a birkózást.
- Érezze magát jól itt – mondja Feri a néninek, és közben könnytől csillogó szemmel néz körbe a lakásban. Érezzük, hogy már nem a mienk. Kovács néni is sír.
- Maguk is az enyémben – zokogja, és tudjuk, hogy most ő is legszívesebben visszacsinálná. Elmegyünk. A cica keservesen nyávog. Nem tudjuk, hogy most azért sír, mert azt hiszi, hogy állatorvoshoz visszük, vagy, mert tudja, hogy itt hagytuk a lakást.
Az első éjszaka
Hulla fáradtan kerültünk ágyba. Délután bejártuk a környéket. Gyönyörű. Az utca végében egy erdő van. A szélén egy kis pihenő ház, szalonnasütő hely, meg két lakókocsi, amiben elfogatható árú üdítők, sörök, és szendvicsek kaphatók. Érdekes, hogy alig pár száz méterre laktunk innen, mégis, eszünk ágában sem volt ide átjönni.
Végül itt vacsoráztunk meg. Szendvicset meg kólát, Feri sört. Otthon még várt az ágyhúzás, fürdés. Aztán leültünk tévézni. A hatalmas nappaliban akkorának tűnt a mi 61 cm-es tévénk, mint tenyérben egy mogyoró. Elhatároztuk, hogy az első, amit veszünk, egy nagy tévé lesz.
Én is elmentem fürödni. Isteni volt belecsobbanni a hatalmas nagy kádba. A forró víz kicsit kihúzta a feszültséget belőlem. Aztán lefeküdtem én is a gyönyörű faragású. Régi parasztágyba. Nagyon kényelmes volt, kemény matracával. Feri már félig aludt. Felém fordult, és átkarolt. Így aludtunk el.
Hajnalban, Bea rázta a vállamat.
- Anyu, anyu – mondta sírósan.
- Bepisiltem – zokogta, ahogy álmosan fordulva átkaroltam. Már két éve nem fordult ez elő vele.
- Nem baj drágám, áthúzzuk az ágyat – simogatom meg a könnytől áztatott kis arcot. Bemegyünk a szobájába. Az ágy alig nedves. Csak a lepedőt kell lecserélni. Bea este boldogan vette birtokba az igazi heverőt, ahol csak ő alszik egyedül, meg a plüss gyülekezet.
Miközben húzom le a lepedőt, érdeklődöm:
- Rosszat álmodtál, azért sikerült becsorogni? – Bea meztelenül ül a fotelban. Látom rajta, hogy nagyon álmos.
- Nem, nem tudtam, hogy hol vagyok. Mire kitaláltam, hogy merre kell menni a WC-re, már késő volt.
A hangja még mindig sírós. Érzem, hogy valamivel fel kell vidítanom.
- Én egyszer - mesélem bőszen, - azt álmodtam, hogy nagyon kell vécére mennem, és mire felébredtem, bekakiltam – Bea rámnéz, és nevet, nevet, nevet. Kész az ágy. Visszalapátolom a plüssöket, majd tiszta pizsamát veszek elő a szekrényből. Ráadom Beára. A gyerek már félálomban van, de még mindig rajtam nevet.
Bemegyek a nappaliba. Latyi kutya kosara az egyik sarokban. A jószág felemeli fejét, és rámnéz. Aprót vakkant, aztán odatotyog hozzám egy simogatásra.
Ariel árnya a szekrénytetején tűnik fel, ott, ahol a megboldogult Kovács úr hamvai is álltak. Megborsódzik a hátam a kísérteties látványtól. Kimegyek a konyhába, iszom egy pohár tejet, aztán vissza a hálóba. Feri egyenletesen lélegezve alszik. Bebújok a paplan alá, és finom örömteli érzések ölelésében alszom el.
Az első házavató
Reggel általános telefonálást rendeztünk. Anyuékat hívtuk fel először.
- Halló kislányom, mikor költöztök?
- Már átköltöztük – mondom, és várom a hegyi beszédet, az elkapkodott dolgokról.
- Nahát, de ügyesek vagytok – hallom, és kétszer is belefújok a kagylóba, hátha rosszul hallottam.
- És milyen a ház, kényelmes?
- Nagyon – mondom röviden, mert a meglepetéstől elállta a szavam. Dicséretet utoljára anyámtól tizenöt éves koromban kaptam, amikor megnyertem egy papírgyűjtési akciót. Most apu hangját is meghallom hátulról:
- Mikor nézhetjük meg?
- Amikor akarjátok.
- Jó jövő hét vasárnap?- életem párja integet, mint egy meghibbant közlekedési rendőr, de már késő.
- Rendben – mondom, aztán általános köszönés, aztán leteszem a telefont.
- Az én szüleimet akartam meghívni a jövő hétre – zsörtölődik a párom.
- Hát hívjad meg őket is. Tartsunk egy kis házavatót – javaslom, nem kis hátsó gondolattal. Talán anyámmal összefogva kibírhatóbb lesz az anyósom. Brrrr.
- Jó – lepődik meg Feri az ötleten. – Meg a haverokat is el kéne hívni egy bulira.
- Jó – mondom – tartsunk két házavatót. Egyet a szülőknek jövő héten, a másikat mag a haveroknak, két hét múlva. Az ötlettől felvillanyozódva hívjuk az anyósomékat.
- Háló, szia apa – köszön Feri.
- Mikor költöztök? – hallom anyósom szavait.
- Már beköltöztünk – mondja Feri.
- Mi az, hogy beköltöztetek? Biztosan minden a fejetetején áll. Mondtuk, hogy megyünk segíteni, a nejed rossz szervező ez te is…- hihi, ő nem úszta meg a letolást. Eltartja a kagylót a fülétől, de még így is percekig tart a hegyi beszéd.
- Anya- szól bele végül – Szeretnénk meghívni benneteket egy kis házavatóra a jövő héten.
- Ki lesz még ott? – vesz a kis drága házi sárkány levegőt.
Marika szülei – Marika az én lennék. Hosszú csend a vonal másik végén. Na ilyet is ritkán hallani. Aztán végre meghallom azt az édes, drága hangot:
- Hányra mennyünk?
- Ebédre. Olyan tizenegyre gyertek. Vasárnap.
- Jó kisfiam, de délre legyen ebéd, tudod, hogy apád milyen kényes erre – apuka, szegény, őt imádom, múltkor panaszkodott, hogy drága neje még hétvégén is kizavarja az ágyból fél nyolckor, és akár mit is csinál, délben kell ennie.
Elképzeltem, hogy a levest előző nap kell megfőznöm. Aztán hajnali hétkor fölkelni, hogy a sültet is megcsináljam. A desszertet is, valami palacsintát öntettel. No mindegy, egyszer tart az ember a szülőknek házavatót.
Még pár telefont lebonyolítottunk. Barátok, régi osztálytársak. Időpont egyeztetések. Mire a végére értünk, vagy húsz ember meg volt már hívva, és akkor a munkatársakkal még nem is beszéltünk.
Az egész hetem agyon volt csapva. Ideges voltam. Az eredmény négy elrontott frizura, otthoni ordítozások, valamint Bea elfenekelése. Ha csak anyósomra gondoltam, tombolni tudtam volna. Feri mogorván járt, kelt utánam, és hozta rendbe az általam feldúlt dolgokat, persze a frizurákat nem. Többször hallottam:
- Ne foglalkozzatok anyátokkal, majd megnyugszik, ha elment a nagyi.
Ilyenkor kicsit mindig megnyugodtam, de nem tartott soká. És eljött a szombat délután. Feltettem a pulykaszárnyat főni. Zöldségpucolás, hableszedés, bezöldségelés. A leves, mint az álom úgy fő. Mikor kész, leszűröm. Ilyen szép, tiszta levest már rég főztem. Keblem dagad, amikor beteszem lehűlve a frigóba.
Aztán felvirrad a nagy nap. Csörög a vekker. A szemem teljesen be van nőve. Alig birok magamhoz térni. Szidom az anyósok Istenét, aztán nagy nehezen felkelek, és amíg kiscsaládom a másik oldalára fordul addig én, nekiállok a főzésnek. Rövid időn belül a hús sül. Bekeverem a palacsintát, aztán kezdem felverni a családot. Rakják rendbe a szobájukat. Mindenki morog, de azért csinálják. Bea is. Kis tündérem birkózik az ágyneművel. Estére biztosan jól összegyűrődik, de hagyom, hogy egyedül csinálja, úgy élvezi. Aztán, büszkén jön ki hozzám, a konyhába, hogy nézzem meg milyen szép rend van nála.
- Ó, ez csodás! – lelkendezem, aztán kiküldöm az udvarra Latyival játszani. Mikor meghallom az ajtócsapódást, gyorsan rendbe rakom az ágyneműtartó tartalmát.
Többi családtagommal már nem vagyok ennyire megelégedve. Drága, egyszem kisfiam az istennek sem akar magához térni. Már majdnem sírok a méregtől mire nagy nehezen kitámolyog a fürdőszobába. Mire kimegyek a konyhába, a hús egy kicsit odakap.
- Nem érdekel – mondom magamnak, de ez nem igaz. Majd fölrobbanok. Sütöm a palacsintát, rohangálok a szobák közt, veszekszem, és egyre nagyobb a káosz. Indi végre kicsit besegít a konyhába. Feri hív, hogy segítsek ráteríteni az ágytakarót az ágyra. Megyek, bár én egyedül szoktam hét közben felrakni. Petikém kijön a fürdőszobából. Olyan utána a kő, mintha egy hétig áztatta volna a Niagara. Feltakarítom. Most már ragyog a ház, kiscsaládom vendégváró díszmagyarban. Tizenegy óra. A hús kész, a köret kész, a palacsinta kisütve. Épp az öntettel kínkódok, amikor megáll a két kocsi a ház előtt.
- Hogy az a…- ha lehúzom, bebőrösödik, ha otthagyom oda ég. Tíz percet kellett volna várniuk. Úgy döntök, befejezem. Lassan sűrűsödik. Látom, hogy Feri kint mutogatja a kertet. Anyu és apu boldog elismeréssel bólogatnak. Apósom, mint mindig anyósom háta mögött. Anyósom pedig királynői fejtartással, összehúzott szemöldökkel Feri nyomában. Kész az öntet. Ráöntöm a dióspalacsintára, és be a még langyos sütőbe. Leveszem a kötényt, és kimegyek a kertbe én is.
- Elnézést – mentegetőzöm – de még nem volt kész az öntet. Mire anyósom:
- Ugye megmondtam, hogy nem lesz délben ebéd? – súgja oda az apósomnak, aki a legnagyobb lelki nyugalommal mondja, nem tudom, hogy csinálja:
- Á, nem, valószínűleg délben lesz az ebéd – anyu rám nézett, és egyből elszállt a mérgem. Tudtam ő is nevet belül. De a sárkány újabb támadásba lendült.
- Kisfiam, szép ez a kert, de hol a garázs belőle?
- Nincs anyuka – kezdte el magyarázni Feri mire:
- Le kellett volna az árból alkudni – Ferinek láttam, ahogy kattognak a kerekei, aztán kirukkolt a válasszal:
- De hát, lealkudtuk!
- Mennyit? – újabb kattogás:
- Hetvenezret.
- Nyolcvanat kellett volna! – jó, hogy nem egy forintot adott hozzá. Látom Feri is kezd ideges lenni. A házban is kötegszik.
- Miért nincs kifestve?
- A telepi lakás sem volt kifestve.
- Ezeket az ócska bútorokat le kell cserélni!
- Nekünk tetszenek, meg nincs is pénzünk rá.
- Miért nem a kicsinek van legközelebb a szobája a hálótokhoz?
- A gyerekek egymás között osztották el a szobákat, nem szóltunk bele. Súgva apósomnak:
- Jellemző, hogy az egész tetőteret ő foglalja el a mázolmányaival! – anyám karomnál fogva tart vissza, bár szerintem a bíróság simán felmentene. Bevonulok anyuval a konyhába. Megmelegítjük a levest, tálalunk.
Dél van. Az étel az asztalon. Anyósom kiesik a szerepéből. Az ebédlő tetszik neki. Az étel viszont nem. A leveszöldséget és a húst egy tálra halmoztam. Nálunk ez az előétel.
- Leszokhatnátok már erről a parasztos szokásról!
- Mér, nagyon finom – mondja apósom teli szájjal, mire kap egy bokán rúgást az asztal alatt. Szegény. A családi nyugalom miatt nem szólok semmit.
A leves gyenge, a hús túlsült, ez mondjuk igaz, a köret sótlan. A palacsinta költeményem, meg, úgy ahogy van a kukába való, de azért kétszer is repetázik belőle. Végül Feri nem bírja tovább:
- Anya, mindenhez valamit hozzá kell fűznöd? – kérdezi epésen, mire apósom arcán elömlik a megértés mosolya.
- Én csak tanító jelleggel…- hebegi a sárkány, és visszafogja a nap további részében magát, látva, hogy kicsiny fiacskáját megbántotta. Végül elmennek. Úgy vettem ki, hogy alapjában véve meg voltak elégedve.
Anyuék még maradnak. Anyu meg én elmosogatunk. Kitárgyaljuk a sárkányt, aztán anyu elmondja a saját véleményét a házról. Gyönyörű. Rá fér majd egy kis tatarozás, meg a padlásteret is rendbe kell hozni, de szerinte is jó vásárt csináltunk. A bútorok meg nagyon szépek. Egy kis méhviasz és ragyog majd az egész. Főleg a tévé alatt lévő komód testszik neki. Mondom, hogy azt a nagyitól örököltem. Mindig is ott volt a lakásban, csak a zsúfolt nappaliban nem lehetett észrevenni. Nevetünk. A délután felszabadult nevetésben zajlik le. Feri egy időre eltűnik. Tudom, hogy hol van. A leendő dolgozószobában. Elnézést kérek, és utána megyek. Áll az ablaknál, és bámulja a kertet.
- Miért nem lehet velük így kijönni?
- Ők ilyenek. Azért téged szeretnek.
- A Te szüleid engem is szeretnek.
- A Te szüleid is szeretnek engem – kötve hiszem, hogy a sárkány szeretne engem – csak nem tudják kimutatni. Zavarban vannak – simogatom meg a hátát, mire az megrázkódik. Azt hiszem, hogy sír, de nem. Egyre jobban hahotázva fordul meg:
- Amint az én anyám zavarban van – neveti, és közben potyognak a könnyei.
Ariel eltűnik
Az állatok hamar hozzászoktak a jóhoz. A hátsó ajtóra, mert az is volt, ahogy illik a konyhán, Feri már az első héten fölszerelt egy állatajtót. Latyi ki, berohangált mihelyst kész lett rajta, a macskának, Arielnek viszont pár nap kellett, hogy megszokja. Aztán szinte óraműpontossággal működött. Vége lett este a tévéhíradónak, Ariel feltápászkodott a szekrény tetején, nyújtózott egyet, kimosakodta az álmot a szeméből, és elindult éjszakai útjára. Féltettem nagyon, de nem volt szívem bezárni.
Az első házavató utáni kedden egész nap nem láttuk. A család délutánra már teljes letargiába zuhant, végül elindultunk megkeresni.
- Mert nem kellett volna, az a hülye ajtó! – dühöngött Indi, pedig ő szorgalmazta a legjobban. Felváltva kiabáltuk a macska nevét. Az utcába lakók furcsán néztek ránk. Egy férfi kinézett a kerítésen, és láttuk a tekintetén, hogy legszívesebben ki hívta volna a mentőket. Az állatokat annyira nem becsülik az emberek semmire, de ha már az állat semmi, akkor az embert néznék már. Nem tudják megérteni, hogy egy ötéves cica már hozzánőtt az ember szívéhez?
Tovább kiabáltunk:
- Ariel, Ariel!
- Nem kérek mosóport – szólt ki egy nő az egyik kerítés mögül.
- A macskánkat keressük – mondta Feri epésen, aztán kedvesebben – nem látott erre egy fekete kandúrt?
- Á, szóval ezért fekete az összes kiscica nálunk? Nem kérnek egyet?
- Nem, asszonyom. Nem a miénk az apaság. Még csak pár hete lakunk itt – világosítottuk fel a nőt, aztán bementünk megnézni a kiscicákat. Tündériek voltunk. Bea egyből el kezdett minket nyaggatni egy kiscicáért. Mondtuk a hölgynek, hogy majd megbeszéljük a dolgot. Látszott rajta, hogy már ismeri ezt a szöveget.
Bea most már teljesen elkeseredett. Se régi, se új cica. Jártuk tovább az utcákat. Kérdezősködtünk minden felé Már azon is csodálkoztak az emberek, hogy rohangálunk egy macska miatt, de a nevén mindenki ki volt akadva. Nem tudom, hogy miért nem gondolnak bele, hogy egy mosópor fantázia neve mit takar. Isten oroszlánja. Mondjuk, szerintem jobban illik egy fekete kandúrnak, már az egyiptomiak is használták ezt a macska nevet, mint egy tisztítószerre. Fáradtan, szomorúan értünk haza. Bea sírdogált. Csak reménykedni tudtunk, hogy a jószág még előkerül, és nem valamelyik kukában végzi. Csöndben fogyott el a vacsora, aztán beültünk megnézni a mesét, majd a híradót. Szomorúan bámultuk az üres szekrénytetejét. Még Latyi is magányosan gubbasztott a kosarában.
Lassan, szinte ólomlábakkal indultam meg Beának megágyazni. Lepakoltam a plüssgyülekezetet, aztán felöltöztettem Nyúl urat, pizsamába, most ez a legújabb, összelapátoltam, mármint kézzel, a legókat és egyéb játékokat a földről, aztán felnyitottam az ágyneműtartót. Egy zöld szempár nézett ki belőle álmosan. Ariel volt az. Oldalt bebújt a tartóba, és itt aludta át a napot. Felkaptam, simogattam, becézgettem, ahol értem, aztán rohantam vele a nappaliba. Általános boldogság. Szegény macska nem értette, hogy mi bajunk. Dupla tejszint kapott, és levágtam neki a másnapra vett marhahúsból, aztán mindenkihez odadörgölőzött, és arisztokratikus fejtartással elindult az éjszakába.
Egy nagybevásárlás
Közeledett a második lakásavató. Előttem már szendvicshegyek, és italfolyók lebegtek. Feri pénteken hazaérvén fölpakolt minket, és elmentünk a legközelebbi szuperba. Váltottunk kegy bevásárlókocsit, és elindultunk a több órás kóválygásra. Nem szeretem ezeket az üzleteket. Személytelenek, és túl nagyok ahhoz, hogy átlássa az ember az egészet. Mert, ugye ha az ember lánya három gyerekkel lép be egy ilyen helyre, mindenféle veszedelemnek van kitéve.
Begurulunk hát, és el kezdünk nézelődni. Kis listám, vagy fél méter, előkerül és bizonytalanul elindulunk egy irányba, hogy hátha arra vannak a sajtok. Csoki hegyek közé érünk. Abban reménykedtem, hogy ezt találjuk meg legkésőbb. Bea arca ragyog.
- Mogyoróst is kérek – jelenti ki, bár eddig nem volt szó róla, hogy akár nem mogyoróst is kap. Megszánom. Kap három kisebb táblával. Már bontaná is, de rászólunk:
- Majd csak kint. Tudod jól, hogy csak akkor eheted meg, ha már ki van fizetve. Bea áhítozva nézeget a kincsei felé.
Meg lettek a sajtok. Persze lapkát veszek, pedig méreg drága. Meg trappistát, meg füstöltet, meg camembert. Feri elrángat. Ha egyszer rám jön a sajtharácsolás, magamtól le nem állok. Imádom a sajtot jó vörösborral.
A rángatás vége az lesz, hogy átkeveredünk a ruhákhoz. Feri elsápad, Indi pedig nekilendül. Két blúz, egy miniszoknya és egy cipő terheli meg pénztárcánkat. A cipőket én is megnézem, de nem találok megfelelőt, Feri örömére.
- Ha már itt vagyunk, nézzünk már Beának kertésznadrágot, a régit már kinőtte – mondom. Feri megadja magát. A gyerek ruhákhoz közelítve még veszünk két ágyneműt, egy lepedőt, és négy törölközőt, árleszállítva. Aztán Beának is kapunk kertésznadrágot, jakit, pólót. Feri kijelenti, hogy hagyjuk már abba a költekezést, aztán meglát egy jópofa férfi esernyőt és megveszi. Csak három van otthon.
Végül visszakeveredünk az élelmiszerekhez. Halomnyi kenyér, melegszendvics krém, felvágott és vaj végezte a kocsiban. Aztán az ital. Láda sör, másik láda üdítő. Sörért majd még Feri külön eljön. Vodka, unikum. Pohár is kellene. Sörös, meg féldecis. Irány a kassza. Kígyózó sorok. A kassza hátuljában csábító csattok, bizsuk. Bea kinéz magának egy aranyos kis masnis csatot. Indi egy fülbevalót. Én egy pedig egy karkötőt. Úgy rakjuk a kocsiba, hogy Feri ne lássa. Fizetünk. A számláló, nem is értem miért, az egekbe rúg. Feri csóválja a fejét. Bepakolunk a kocsiba. Péter rosszkedvűen vágja be magát hátulra és morog:
- Mi a fenének kellett veletek jönnöm, ha én nem kaptam semmit?
- Na végre egy értelmes ember, aki nem azért megy be egy áruházba, hogy az egészet felvásárolja! – kiállt fel Feri.
Péter keble dagad, és próbál minél messzebb húzódni Beától, aki boldogan majszolja a csokit.
Szendvicshegyek
Lepakoltuk a rengeteg dolgot, aztán fogtam a sajtokból rögtönzött tálat, és a nem a mostani bevásárlásból való behűtött száraz vörösbort, és bevonultunk a nappaliba. Leültünk egy negyed órára kipihenni a bevásárlást. Ettük a sajtot, ittuk a finom vörösbort hozzá, Bea paradicsomlevet. Ragaszkodott a piroshoz, és a talpas pohárhoz. Péter még mindig bosszankodott, hogy ő nem kapott semmit.
- Miért nem választottál semmit – nézett rá Indi kérdőleg.
- Mert apa azt mondta, hogy mi férfiak ne legyünk már olyan mohók, erre ő vett egy esernyőt!
- Akkor Te meg mire vártál! Hogy lehet valaki ilyen bamba?! – vigasztalta meg kedvesen nagylányom az ő öcsikéjét. Petya ettől még morcosabb lett. Ferit bántotta a lelkiismeret, hogy fiacskáját ily rútul átvágta.
- Majd délután velem jössz, amikor megyek a sörért, és veszel majd valamit – mondta, mire a családon eluralkodott a béke és nyugalom. Ritka pillanat.
Elfogytak a sajtok meg a vörösbor is. Kimentem főzni. Rizseshúst. Gyorsan megvan. Aztán elkezdtem a szendvicseket csinálni. Indin szerencsére kitört a segítség. Ő kente, én pakoltam rá a felvágottat, meg a lapkát. Aztán be a hűtőbe. Szeretem, ha átjárja a vaj íze a melegszendvicsnek valót.
A második tálcával csináltuk, amikor csöngettek. Mind a ketten kimentünk megnézni, hogy ki az. Biztosítási ügynök. Rövidúton elhajtottuk őket. Már kint is csodálkoztam, hogy Latyi nem ugrál ott a lábamnál. Rosszat sejtettem. Sejtésem pedig beigazolódott. A kutya a konyha asztalon állt, és két pofára kajálta a felvágottat. A vajas szendvicsek romjai szanaszét a földön.
Rákiáltani nem mertem, mert tiszta vaj volt a kutya. Se nem lát, se nem hall. Odaóvakodok mögé, és megfogom, miközben az utolsó párizsi szeletet nyeli el. Vergődik a karomban, fogacskáival kapna kezem után, de rászólok, mire lenyugszik. Irány a fürdőszoba. Bánatos pofával tűri, hogy megfürdessem. Végre lekerül róla az utolsó vajdarabka is. Kiparancsolom a teraszra, hogy megszáradjon.
Indi már javában takarítja a romokat. Kifertőtlenítem a kádat, aztán megyek segíteni. Nem sok felvágott maradt. A kenyér is fogytán.
Megebédelünk. A két fiú felkerekedik, hogy hozzon még muníciót. Toporogva várom, hogy hazaérjenek, és folytathassam a szendvicsgyártást.
Megérkeznek. A láda italoktól nem lehet férni a kamrában, a szendvicsektől a hűtőben. Bedugjuk a másik hűtőt is a kisházban. Ez hátul van a kertben. Szerszámoskamra funkciót tölt be. A kutya minden egyes tálca szendvicset elkísér. Mérges vagyok rá. Nem kap több felvágottat. Látom, hogy Indi viszi ki a következő két tálcát. Latyi kacsázik utána. Indi körbe néz, és ad neki egy szelet párizsit. A kutya zsákmányával a szájában az egyik fa alá rohan és mohón eszik. Mintha sosem kapna enni.
Péter boldogan mutogatja, hogy mit is vett. Három pólót. Most ez a menő. Ha én vele vagyok, biztosan nem engedtem volna egyet sem venni. Baromi ronda. Olyan mintha lehányták volna.
Tudom. Pont ez a vicc benne. Ha lehánynak a diszkóban, nem látszik – ó én csökkentagyú, hogy ez nekünk annakidején miért nem jutott az eszünkbe. Ja, talán azért, mer mi nem hánytuk nyakon egymást.
No mindegy. Fiacskám leül az ocsmány pólóban a konyhaasztalhoz, és kezdi dézsmálni a szendvicseket. Már nyitnám a szám, de Indi keze csattan is a matató kézen. Péter beletenyerel a vajba.
- Na, anya most őt is viheted fürdetni, csak ne felejtsed kihipózni utána is a kádat. Péter felhúzza az orrát, és kimegy. Mi nevetünk. Végre készen vagyunk a kajával. Beteszek pár pizzát a sütőbe. Miközben sül a vacsi, elmosogatok. Hulla fáradt vagyok már, amikor kiscsaládom elkapkodja az ételt. Enni sincs nagyon kedvem. Az állatokat is ellátom. Latyi ma nagyon mohóvá vált. Befalja a kutyakonzervet, aztán ellökdösi a macskát, és az ő kajáját is megeszi. Kizárom, hogy Ariel nyugodtan ehessen. Nem szokott ez a kutya ilyen dilis lenni. Biztos a szabadlevegő teszi.
Végre mindennel kész vagyok. Amikor kimegyek, hogy az állatok vizét kicseréljem, majdnem belelépek Latyi mohóságának végtermékébe. Legszívesebben Péter pólójával törölném fel.
A második házavató
A ház makulátlan rendbe várta a vendégeket. A gyerekek lázban égtek. Bea egész délelőtt fésülgette a babáit, hogy szép rendben fogadhassák a vendégeket, de ő nem volt hajlandó ugyan erre.
Az első vendégek Lajosék voltak. Lajos Feri gyerekkori barátja volt. A felesége egy bombázó. Mindig is irigyeltem az alakját, bár Feri azt mondta nekem, hogy én sokkal jobban tetszem neki, mégis észrevettem, hogy Böbe mellei mágnesként vonzzák a szemeit.
Böbe egyébként jó fej. A ház körbemutogatása után kimegyünk a konyhába, és kibontunk egy üveg vöröset. Beszélgetünk. Látom, hogy izgatott. Valamit el akar mondani.
- Szeretőm van – fog bele végül a dologba, elvörösödve.
- Igen? És ki az? – kérdem csodálkozva, pedig már tudom. Jocó az, a Lajos és Feri harmadik iskolai barátja
- Hát, de ugye nem árulod el, Varga Misi – leesik az állam, és döbbenten kérdezem:
- Ki az a Varga Misi?
- A főnököm. Nagyon rendes ember, nős… - No hisz, mi meg alig mertük meghívni Jocót.
Három óra után el kezdenek özönleni a vendégek. Jocó az ügyeletes barátnővel, két hét a rekord eddig, aki kibírta mellette, aztán Erzsi és a férje, ő az én barátnőm. Ismét a konyhában kötünk ki, és kitárgyaljuk a férjeket. Aztán egy népesebb csapat. Feri teketársasága. Majd egy hölgykoszorú, ők meg az én kollegáim voltak, amikor még a Fodrász Szövetségnél dolgoztam. Aztán három ismeretlen, állítólag Feri kollegái. Szilvi, a legjobb barátnőm is megérkezik. Na, eléri a hatást. Vörös, göndör haja feltűzve. Vállát szabadon hagyja a ruha. Mellei melltartó nélkül himbálóznak a férfiszemek örömére. Egyszerűen észbontó. Aztán minden féle fiatalság. Indi és Péter vendégei.
Folyik a sör. Kialakulnak a klikkek. Női szakasz a konyhában. Fiatalság fele Indinél, másik fele Péternél. Férfi szakasz a nappaliban. A cigarettafüstöt vágni lehet. A sör folyik az emberekbe, a rövid pedig pillanatokon belül elfogy. Sütöm a szendvicseket. Mire kisül egy tepsivel, a másik már el is fogy. Indi felkerekedik a barátaival, hogy utánpótlást hozzon sörből. Remélem rendőrrel nem akadnak össze, mert akkor ugrik egy, két jogsi.
Valaki feltesz egy lemezt. Feri bejön értem, és felkér. Árad belőle a gyöngédség tánc közben. Jól érzem magam. Többen is lassúznak körülöttünk. Indiék megérkeznek az itallal, rövidet is vettek, meg egy rendőrrel. Ledöbbenünk.
- Kér egy kis üdítőt. Szomjas – kiderül, hogy aki vezetett, csak üdítőt iszik. A rendőr meg nem csak üdítőt ivott. Egy korsó sör, meg egy kupica vodka szaladt le a torkán, aztán jó szórakozást kívánt, felült a motorjára és elszáguldott. Nem érdemes megkérni, hogy ő fújjon a szondába.
Éjfél körül eltűnik Szilvi és Jocó. Én sejtem, hogy hol vannak, de sajnos nem csak én. Az ügyeletes barátnő is. Hatalmas ordítozás Bea szobája felöl. Még jó, hogy Beát már beszerveztem az egyik kis barátnőéhez, aludni. A botrány, tehát elkerülhetetlen.
- Te, rohadt kurva – ordítja az ügyeletes, azzal megragadja a teljesen meztelen Szilvit a hajánál fogva, és rúgja, üti, veri, ahol éri. Jocó csak áll. Minden szempontból. Nekem és Ferinek kell szétszednünk őket. A vendégkoszorú halk zsongással figyeli az eseményeket. A volt ügyeletes, most öklöcskéjét Jocó orra alá dugja és közli vele:
- Mondták, hogy egy szemét alak vagy, de azért ezt nem gondoltam volna – arca sápadt és remeg a dühtől – ki vagy rúgva! Holnap gyere be a papírjaidért, aztán ne is lássalak többé! Te meg, - fordul Szilvihez, - legyél boldog vele!
Az is lett. Egy év múlva összeházasodtak, azóta is szépen élnek.
- Így járjon az ember a főnökével! – Von vállat Jocó, és becsukja az ajtót. Csak egy jó óra múlva kerülnek elő.
Az avató aztán már jó hangulatban telik el. Az utolsó vendég négy órakor megy el. Kinyitom az összes ablakot, hogy a dohányfüst egy része kimenjen legalább. A hamutálcákat kiürítem és elmosom. A többit hagyom, majd reggel. A lakás eléggé romokban hever. Széttolt bútorok, a lemezek összevissza keverve. A fürdőszoba kádban egy ismeretlen fiatal alszik. Itt felejtették. Rajta az újfajta póló. A szagokból ítélve, hát, épp a funkcióját tölti.
Kimegyek a teraszra. Már pirkad. A lágy nyári szél jótékonyan simogatja az arcomat. A bokrok sötétjéből előtűnik az éjszakai barangolásból hazatérő Ariel. Meglát, és oda jön hozzám. Dorombolva dörgölőzik a lábamhoz. Boldog vagyok. Feri mellém ül, és belecsókol a hajamba, aztán megfogalmazza az érzéseimet:
- Imádok itt lakni!
Vége